2. Just dreams?

Sziasztok! Hát akkor a ti kedvetekért folytatom a történetet! Köszönöm, hogy máris komiztatok és feliratkoztatok! :D Ja, igen, és a másik: a képek csak az adott helyzethez illusztrációk, olyxan képet teszek be, amit épp találok, nem ugyanarról a lóról lesz a kép. :D És, van egy másik blogom is: http://dreamstoryaboutbtr.blogspot.hu/
Légyszi, ezt is nézzétek meg! :) Akkor, jó olvasást! <3

" Sípszó.
- Lovas, indulj! - hallatszott a bemondó hangja. Nagyot lélegeztem. Legelső díjugrató versenyem Volival. Nagy áldozat volt anyától, hogy elengedett. Pedig szörnyű anyagi helyzetben voltunk. Hálás lehettem, hogy anya engedte megtartani kedves pacikámat. Ezt nem baltázhatom el. Fellélegeztem. Az első akadályt akadálymentesen ugrottuk meg. Gyerünk, csak így tovább! Szinte önkívületben vágtáztam végig az egész pályán... És kész! Vége! Megcsináltuk! Teljes mámorban csusszantam le Voli hátáról. Az egyetértése jeléül böködni kezdte az oldalamat."
- Hé, hé, hagyd abba, Voli!... - kinyitottam a szemem. Próbáltam a hátamra fordulni, de iszonyatosan fájt. Megpróbáltam felállni, de éles fájdalom hasított a fejembe. És valaminek nekimentem. Ami böködött. Meg voltam győződve róla, hogy Voli az. Arrafele nyúltam, amerre lovacskám fejét sejtettem.
- Na, komolyan hagyd már abba!... Aú, ez fáj! Menj már arrébb! Fel akarok állni! - megfordultam, hogy fel tudjak állni.
- Figyelj, most fel...hogymiafene? - néztem nagyot. Feltápászkodtam, és gyengén a lóba kapaszkodtam. Egyszerre eszembe jutott minden. Az, hogy nem vettem fel kobakot, és nem a mező fele indultunk el, mint anyának mondtam. Hogy vágtáztunk, és hogy leestem. Bevertem a fejem, és Voli elvágtázott. Ezekben annyira biztos voltam, mint abban, hogy most nem Voli áll előttem. Hiszen ő még csikó!
- Úristen, úristen, most mit csináljak?  - mondtam félhangosan, csak úgy magamnak. - Az egész környéken csak a mi házunk van. Honnan kerülhetett ide egy CSIKÓ? - zakatolt az agyam. - Nem hagyhatom a sorsára, hisz olyan pici! És olyan ápolatlan! - gyorsan döntöttem. Nem hagyhatom magára őt. Gondolatban már el is neveztem: Ghana...
Biztatva magamat és a Ghanát, szép lassan elindultunk hazafelé...

" 45 perc múlva"

- Hahó! Valaki! Légyszi! - ordibáltam, amikor hazaértünk.
- Szia Cia! - jött ki nevetve bátyókám, Wyatt a házból.
- Hülye! - mosolyodtam el. Az egész nevem Ciara, csak Wyatt hív Ciának. - Inkább segíts!
- Persze, most érek haza fél év külföldi munka után, és már segítsek! Felháborító! - fontoskodott Wy, de azért kijött segíteni.
- Honnan szedtél már megint egy ilyen cuki kis lovat?
- Hát, az igazság a, hogy most találtam. - vallottam be.
- Most találtad? - nézett rám Wyatt.
- Ja. Szólok a dokinak, hogy nézze meg, addig is lefürdetem, meg leápolom. Fogalmam sincs, honnan került elő, és kié-mié volt eddig, de ráfér egy kis gondoskodás.
- Azt látom. Anya tudja?
- Neem. És azt se, hogy elvesztettem Volit.
- Hogy mit mondasz?
- Most voltunk először terepen, megijedt elkezdett vágtázni meg minden, aztán leestem, bevágtam a fejem, ő elment és gondolom jó sokáig eszméletlen voltam.
- Ciara! Annyira aggódtam érted! Hol voltál? És...hol van Voli?...És ő ki itt?
Wyatt-tel egymásra néztünk.
- Neked kell elmondanod. - jelezte.
Mindent elmondtam anyának, töviről-hegyire.
- Na? Akkor?
- Megtarthatod! - jelentette ki végül.
- Igeen! Köszi, köszi, köszi! - hálálkodtam.

1. A big fall

Sziasztok! Akkor el is kezdeném. Jó olvasást!

- Nyugi, anya, nem lesz semmi baj! - mondtam anyának, aki nagyon aggódott miattam, ugyanis épp most indultam egy órás terepre Volival. Voli egy négyéves angol telivér. Egy farmon találtunk rá, nagyon gondozatlan és sovány volt, mielőtt hozzánk került. Mostanra már kiformásodott, és nagyon jó kondiban van. Hogy miért aggódott anya? Most megyek ki vele először terepre. Én is szorongtam egy kicsit, de bíztam Voliban és a természetében.

- Hé, anya! - kezdtem nyugodt hangon. - Csak lépni fogunk, talán egy kicsit ügetünk is. Nem lehet semmi baj, jó? Vigyázni fogok nagyon.
- Hát jó. A kobakról ne feledkezz meg!  - aggodalmaskodott.
Az ég felé fordítottam szemeim. Ez a folyamatos aggódás! De tudtam, hogy igaza van.
- Oké, felveszem. - nyugtatgattam.
- Merre mentek?
- Ööö...mondjuk a mező felé. - határoztam. - Az biztonságosabb.
- Jó mulatást! - mondta anya,majd bement a házba.
- Ügyes leszel, ugye, pacikám? - kérdeztem Volitól, majd megpusziltam az orrán. Gyorsan ellenőriztem a hevedert, a kantárt, állítottam a kengyelen, majd legvégül levettem a kötőféket Voliról, s nyeregbe pattantam. Úgy döntöttem,inkább az erdő felé megyünk. Biztos voltam Voliban. S elindultunk...
A kobak feledésbe merült.

'30 perccel később'

- Nagyszerű, picipaci, nagyon ügyes vagy! És most figyelj! Egy kicsit gyorsabb tempóra kapcsolunk! - mondtam fél óra lépés után, s elindítottam Volit ügetésbe.
Abban a pillanatban vettem észre egy őzet, aki épp felénk tartott. Egyenes derékkal leültem,és enyhén meghúztam a szárakat. De tudtam, hogy késő.
Voli felágaskodott. Tudtam, mit kell ilyenkor csinálni. Erősen szorítottam a lábammal, előredőltem és átöleltem lovam nyakát.

Miután Voli patái földet értek, ő nekiiramodott, teljes erejéből vágtázott, miközben én azon küszködtem,hogy elhajoljak az ágak elől. Már láttam a kedvenc mezőt. Elhatároztam, hogy itt meg fogunk állni.
De ebben a pillanatban szélsebesen vágtattunk egy hatalmas felé. Az utolsó pillanatban balra irányítottam Volit, de ő jobbra ment. Ennek következtében leestem, a lábam benne maradt a kengyelben, fejjel nekiütődtem a fának, végül kiértünk a mezőre. Az utolsó emlékem az volt, hogy Voli repülő kengyelekkel és szárral elvágtat. És aztán elsötétült előttem minden...